„A vilák lólábú lányok, barlangokban tartózkodnak, erdőkben, folyók vagy patakok partján gyülekeznek […] jóindulatúak különösen a bátorságuk vagy egyéb jeles tulajdonukkal kiváló emberek, például a költők és művészek iránt; a nők közül főleg azok iránt tanúsítanak hajlandóságot, akik szépek, jó énekesek, vagy a szép hímzésekhez stb. értenek.” Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című - Rezső királyfi és Jókai Mór neveivel fémjelzett - könyvsorozat Dalmáciáról szóló kötetében található e néprajzi tárgyú passzus a balkáni mesék és legendák különös alakjairól, akik a múlt század elején egy operett révén nyertek bebocsáttatást a nyugati világ populáris kultúrájába. Merthogy Lehár Ferenc 1905-ös világhódító operettjének második felvonásában a címszereplő "pontevedrói" (értsd: montenegrói) hölgy, Glavari Hanna elénekli a régi pontevedrói regét a lidércnek magyarított csábító lényről, akibe halálosan belébódul a szegény vándorlegény. 

A Vilja-dal hamar önálló életre kelt és rövid úton immár A víg özvegytől függetlenül is szépen terjedt, beépülve az elmúlt évszázad szinte mindahány jelentős szopránjának repertoárjába.

Itt "a galamb" Renata Tebaldi énekli a slágert egy 1960-as ünnepi Denevér-előadás meglepetés vendégeként:

Itt meg az egyszerre királynői és gárdatiszti kiállású Joan Sutherland énekli ugyanezt, ám La Stupenda német helyett angol változatban zengi:

Ám a dal előadástörténetének talán legsajátosabb mozzanata az operett 1952-es, radikálisan átdolgozott hollywoodi filmváltozatában lelhető, hiszen itt végbemegy a sláger fiúsítása. Az egyszerre "latinos", "amerikaias" és "cigányos" Vilja-dal előadására a snájdig Fernando Lamas (Lorenzo Lamas papája) vállalkozott:

Legutóbb a svájci illetőségű táncdalénekest, Vico Torrianit emlegettük, aki visszajáró vendégsztárként egy olyan műfajt is játékba hozott a hatvanas évek magyar szórakoztató zenéjében, amely tartósan sosem tudott nálunk népszerűségre vergődni: a jódlit.

„Tökéletes előadóművész Vico Torriani: a természetes olasz komédiás hajlamot és kedvességet, a párizsi gamin ellenállhatatlanságát és a bécsi kedélyességet egyesíti magában, azonkívül hogy igazi svájci levegőt is hoz. Igazi „sarmőr”.” 1960-ban így jellemezte a Film Színház Muzsika cikkírója a magyar nyelven is kedvvel éneklő vendégművészt, s az emlegetett „svájci levegő” részben éppenséggel Torriani jódlizására vonatkozott. Torriani népszerűsége rövid távon olyan méreteket öltött, hogy érdemesnek látszott megpróbálkozni e törzsökös alpesi műfaj meghonosításával. Így tett mindjárt a korszak legnépszerűbb magyar táncdalénekese, Németh Lehel, aki a Ródli-jódli című számában (szöveg: S. Nagy István, zene: Ullmann Ottó) végigjódlizta a refréneket: igaz, csak olyan hozzávetőleges korrektséggel, s inkább a falzett felé közelítve.

Akadt azonban más is, aki rámozdult e témára, méghozzá több számmal is áldozva a jo-ho-hózás nemes művészetének. Czirok László volt e táncdalénekes, aki csak pár éven át mozgott valahol a legelső vonal mögötti hátországban, s aki utóbb tragikusan korán, egy gázmérgezés következtébe vesztette életét. Ő az Ez már Svájc című dalocska refrénjeit szentelte a jódlizásnak, amúgy Svájc helyett következetesen Svejcet ejtve s a ródlizás örömei helyett immár a szerelem témakörét megénekelve.

Mi több, Czirok egy Álomjódli című dalt is felvett, melyben az – utóbb leginkább csak Forgács Gábor által kultivált – jódlizás tevékenységét mintegy visszakötötte az 1998-ban elhunyt svájci slágerénekes és szakácskönyvszerző személyéhez. A „Tirolban jártam álmomban” kezdetű számban ugyanis ott szerepel a kikacsintó bemondás: „Nem tudott utánozni bárki, csak a Vico Torriani”.

Bágya András slágere ma a legtöbbünk tudatában alighanem Gothár Péter azonos című, s mára emblematikussá vált filmjével kapcsolódik össze. Pedig 1960-ban eredetileg egy építész technikus és egy diáklány szerelmét festette alá – a Szabó családban.

„Halász Feri: De mielőtt elmégy, ki tudja, hogy megint mikor találkozunk. Szeretnék átadni neked egy hanglemezt. Lejátszhatom?
Szabó Icu: Olyan szamár vagy...
Halász Feri: Még nincs forgalomban, és egy kicsit úgy érzem, hogy neked szól. Te hallod először. Meghallgatod velem?
Szabó Icu: Igen... Veled."

1960 elején ez a romantikus párbeszéd vezette fel a Magyar Rádió még viszonylag új keletű, ám máris hihetetlenül népszerű sorozatában, a Szabó család egyik adásában a legelőször Vámosi János által énekelt slágert, benne a szerelmes emberpárok örökszép, bár csalóka érzésével: „a földön csak te vagy és én vagyok".

Szabó bácsi és Szabó néni talpraesett leánya, az utóbb orvosi pályára lépő Icu szíve ekkor már és – tegyük hozzá – ekkor még a Lőte Attila hangján megszólaló Halász Feriért dobogott, így az utóbb Icu első férjévé előlépő fiatalember jószerint nyitott kapukat döngetett Bágya András és G. Dénes György (valamint a sorozatot rendező és ifjúsági scifi-író László Endre) dalával. (Icu szívét azután a sajnálatosan vízbe fulladt Tibor, majd az újságíró Kárpáthy Zoltán bírta, mindkétszer Zenthe Ferenc hangján, de már egy másik történet.) A népszerűsítés korai mintapéldája gyanánt mindenesetre egy héttel később újra felhangzott a dal a soros epizódban, immár ismerős slágerként hirdetve a szubjektív időérzékelés egyik alapesetét.

A szám azután – már jóval Gothár filmje előtt – korjellemző slágerré vált, s talán legemlékezetesebb előadójává Bágya András hitvese, Hollós Ilona lett. De nem az egyedüli előadójává, hiszen a számot például a hatvanas években több alkalommal is Budapestre látogató svájci táncdalénekes, az akkoriban oly népszerű Vico Torriani is énekelte esztrádműsorokon, éppenséggel nem is ügyetlenül megbirkózva a magyar nyelvvel, amint erről egy másik magyar szám előadása is meggyőzhet minket:

"A pajkos évődés a magyar nyelvben fejbetörő gorombasággá válik, a fűszeres pikantéria gyomorrontó disznósággá, a kétértelműség egyértelműséggé." Nagy Endre visszaemlékezései szerint ez volt az uralkodó álláspont a múlt századforduló éveiben, vagyis immár a másfél nemzedékkel korábbi humor- és sajtónagyságot, Ágai Adolfot idézve: "a mi nyelvünk alkalmatos az imádságra, a legfönségesebb gondolatok s érzelmek kifejezésére, de esetlen s nehézkes a röpke huncutságok tolmácsolására". Ha így is volt, hát a huszadik század első évtizedében a kabaré és a könnyű irodalom művelői, sorukban a szórakoztató zene munkásaival, megteremtették a sikamlós kétértelműség és az arcpirító pikantéria nyelvi regiszterét.

Hogy a sikamlósság meghonosítása milyen sikerrel és milyen meglepő gyorsasággal lezajlott, azt a slágertörténetből vett példákkal is jól érzékeltethetjük. Így mondjuk, Irving Berlin 1911-es one step-slágerének, a Ragtime Violin című számnak az átültetését felhozva.

E szám már az eredetiben is erősen kétértelmű (szövege ide kattintva olvasható), s nem is csupán azért, mivel a hegedű hagyományosan asszonytestű hangszer - míg a vonó épp ellenkezőleg, férfiúi képzeteket kelthet. Mister Brown és a merész képzettársításokra bátorító Anna Lize történetében ugyanis a gazdag jelentéstartalmú "moan" és "cry" szavak mellett a refrén bemondása a "fiddle up", mely "fiddle" főnév formájában éppenséggel a férfi ivarszerv elfogadott bizalmas megnevezése volt már száz éve is.

Alig telt el két rövid esztendő, s 1913-ban már hazánkban is énekelték e számot. Méghozzá nem más, mint a malac/sikamlós számok királynője, Solti Hermin, aki arról volt híres, hogy számait mindenkor a mit sem sejtő szendeség arckifejezésével énekelte. A dal magyarítását házi szerzője, Weiner István végezte el, aki a fáma szerint némán szerette Solti Hermint, s vallomás helyett évtizedeken át írta számára a malacnál malacabb dalszövegeket.

"Izidor, Izidor, rajtad van a sor" - hangzik a magyar refrén fősora, s e változatban a vonónak jut az áthallásos főszerep. Bizonyságául annak, hogy ekkorra azok a bizonyos "röpke huncutságok" sem voltak kifejezhetetlenek szép nyelvünkön.

Solti Hermin gramofonfelvétele e dalról ide kattintva hallgatható  

Nem az LGT múltidéző slágere adja a mai bejegyzés témáját, hanem az immár másfél száz évnél is idősebb magyar operettjátszás, amelyről Sándor Erzsi készített négyrészes sorozatot még 2011-ben, az önkéntes slágermagyarázó közreműködésével. Ennek linkjeit és epizódjait ajánlja mára e kisded poszt. 

Konti Józseftől Huszka Jenőig

Kukorica Jancsitól Glawari Hannáig

Csárdáskirálynő és folyományai

Zerkovitz, Fényes és a szocialista operett

Mi tagadás, Zerkovitz Bélán életében és holta után is sokan köszörülték a nyelvüket meg a tollukat. A slágergyárosra ragasztották a Lopkovitz gúnynevet, s úgy száz éve valósággal divat volt lekicsinylően szólni róla. Ámde szép számmal akadtak olyanok is, akik elismerték Zerkovitz nagy tehetségét - Ady Endrétől Giacomo Pucciniig. Krúdy Gyula pedig ekképp méltatta a komponista (és szövegíró) kortörténeti érdemeit a Rezeda Kázmér szép élete lapjain:

"Szilveszterkor a "Király" szállodában természetesen a szeretők voltak a legboldogabbak, mert hiszen tudták, hogy az éjféli percben megrendezett lámpaoltásnál, a sötétben bizonyosan csókot kapnak kisütött bajuszukra. És a szeretőnők talán odaadóbban ringatták a fejüket Zerkovitz dalaira, amelyek ebben az édesdedség, önfeledkezés, szerelem után kívánkozó városban egy egész korszakot jelentettek. Meg kell adni Budapest történetírójának, hogy "Cerkó" sok mézre vágyakozó szívet kalapált össze buta kis dalaival."

Ugyancsak Krúdy volt az is, aki másutt így jellemezte a boldog békeidők házasságtörő pesti asszonyait: "délután úgy surrantak be a legénylakásra, mint azt Zerkovitz előírta". Ebben a megfogalmazásban pedig nem nehéz ráismernünk a gügyögő-becéző bemondásával hódító slágerre, vagyis az Uncili! Smuncili! (másként: Uncili-smuncili) - Mérei Adolf által megszövegezett - témájára. Arra tehát, hogyan is csábítható fel a legénylakásra a nő, s hogy miféle kétértelmű ígéretekkel győzhető meg a vágy "drága kis kutyá"-nak becézett tárgya: "kapsz minden jót ott: / tortát, kompótot".

A szám egyébiránt kereken százéves, hiszen az Aranyeső című operettből való, amelynek ősbemutatóját 1913. február 21-én tartották a Népoperában, azaz a mai (?) Erkel Színház épületében. Alig pár nappal később a Zenekereskedelmi Közlöny már "nagy sláger"-ként hivatkozott az Uncili! Smuncili!-ra, s még 1913-ban legalább négy gramofonfelvétel készült a dalból, amely ekkor még csoportos, illetve férfiúi magánszám volt, s csak utóbb vált enyelgő duetté, mondjuk Rátonyi Róbert és Zentay Anna előadásában.

Ide kattintva Nádor Jenő énekli e számot 1913-as gramofonlemezről: 

http://gramofon.nava.hu/1372059070/uncili-smuncili

Itt viszont Kabos Gyula Papucshőse énekli nagy búsultában e nótát:

Alfred Hitchcock 1956-ban másodszor is leforgatta A férfi, aki túl sokat tudott című filmjét, s e szerzői remake női főszerepét az énekesnőként már egyre népszerűbb Doris Dayre osztotta. Day a mozgalmas kémfilmben is énekesnőt, valamint szerető anyát játszik, s e kettős minőségében énekli el kétszer is azt a dalt, amelyet Jay Livingstone és Ray Evans direkte az ő számára komponált. Ez a Que Sera, Sera (Whatever Will Be, Will Be):

A szám, amelynek bemondása forma szerint ugyan spanyol, ámde korántsem idiomatikus, sokszoros slágerlista-éllovassá, továbbá egyszeres Oscar-díjassá vált. Hindi, tamil és jiddis verzióban is sikeres lett, s angolszász futballmeccseken olykor máig felhangzik a szurkolók torkán ez az életismeretről tanúskodó szám. Magyarországra a korban szokatlan villámgyorsasággal, s persze a filmtől függetlenül jutott el a sláger, hogy G. Dénes György szövegével és Hollós Ilona énekszavával sokakban azt az érzést keltse, a dal voltaképpen hazai.

„Ahogy lesz, úgy lesz” - erre a fordulatra sokan rezonáltak akkoriban azok közül, akik elhagyták az országot, s persze azok közül is, akik kalandvágyból itthon maradtak. Megannyi disszidens küldte itthon maradt családtagjainak e számot a rádión keresztül (majdnem annyian, mint a másik honosított hontalan-slágert, az Oly távol, messze van hazám kezdetűt, azaz a Boross Idával rögzített Honvágyat), ám a kultúrpolitika számára nem e közkedveltség miatt vált merőben problematikussá a dal. Hanem mert egy szocialista társadalomban nem volt megengedhető a jövőhöz való ily felelőtlen, fatalista közelítés: „A jövőt nem sejtheted”.

Pedig hát akkor, sőt voltaképpen ma is mondható-e nagyobb bölcsesség e kérdésben annál, mint hogy „az élet kész rejtelem”?

Mert lám, Koncz Zsuzsa előadásában sem tűnik aktualitását vesztettnek:

Kellér Dezső fogja a függönyt - egyetlen képbe sűrítve valahogy így él az emlékezetünkben a konferanszié, aki 1986-ban bekövetkezett haláláig maga volt a két lábon járó (és persze elálló fülű) kabarétörténelem. Aki azonban pályafutása kezdetén, de még a derekán is gyakran írt dalszövegeket, méghozzá a legkülönfélébb zsánerekben. Az operett műfajától a magyar nótáig, sanzonoktól a malac dalokig egy sereg szám szövegíróját tisztelhetjük a humoristában, akire az életben vajmi kevéssé volt jellemző egyik nótájának duhaj bemondása: „Százas bankó, nesze cigány!”.

Eisemann Mihállyal közösen megalkotott száma, a Paplak mellett lakik a Katika ugyancsak a népies regisztert közelítette, ám mégis malac dalként vált közkedveltté a harmincas években. Kellér utóbb így emlékezett vissza erre a történetre:

„Hogy felkapták, azt kizárólag egy grófi csemete trágár paródiájának köszönhettük. Az éjszakának ez az ifjú császára valahányszor egy lokálban leitta magát, beült a zenészek közé dobolni. Ilyenkor, mivel neki minden meg volt engedve, a divatos dalokat trágár szöveggel énekelgette. A Katikára is kitalált egy pornográf változatot. A paplak mellett nem „lakik” a Katika, hanem mást csinál. Gondolhatják, hogy mit. Versem az éjszakában ebben a változatban terjedt el, vált ismertté, csak jóval később kezdték a zenére az eredeti szöveget énekelni.”

Nótaköltői érdemei azután a munkaszolgálatban is utolérték Kellért, aki ennek anekdotáját is elmesélte visszaemlékezése lapjain:

„Éppen homokot planíroztam a töltésen, amikor a munkát irányító tizedes hangja felsüvített:

- Kellér, hozzám!

Az ásóval együtt odavágtam magam elébe.

- Parancs!

A tizedes végigmért.

- Mondja csak…tényleg maga írta azt a gyönyörű, szép magyar nótát, hogy Szeretem a kertet, mely a házad körül virul?

Összecsaptam a bokámat.

- Tizedes úrnak alázatosan jelentem, igenis, én!

Mire ő megcsóválta a fejét és megkérdezte:

- Hát nem akadt erre egy keresztény?”