Legutóbb a svájci illetőségű táncdalénekest, Vico Torrianit emlegettük, aki visszajáró vendégsztárként egy olyan műfajt is játékba hozott a hatvanas évek magyar szórakoztató zenéjében, amely tartósan sosem tudott nálunk népszerűségre vergődni: a jódlit.

„Tökéletes előadóművész Vico Torriani: a természetes olasz komédiás hajlamot és kedvességet, a párizsi gamin ellenállhatatlanságát és a bécsi kedélyességet egyesíti magában, azonkívül hogy igazi svájci levegőt is hoz. Igazi „sarmőr”.” 1960-ban így jellemezte a Film Színház Muzsika cikkírója a magyar nyelven is kedvvel éneklő vendégművészt, s az emlegetett „svájci levegő” részben éppenséggel Torriani jódlizására vonatkozott. Torriani népszerűsége rövid távon olyan méreteket öltött, hogy érdemesnek látszott megpróbálkozni e törzsökös alpesi műfaj meghonosításával. Így tett mindjárt a korszak legnépszerűbb magyar táncdalénekese, Németh Lehel, aki a Ródli-jódli című számában (szöveg: S. Nagy István, zene: Ullmann Ottó) végigjódlizta a refréneket: igaz, csak olyan hozzávetőleges korrektséggel, s inkább a falzett felé közelítve.

Akadt azonban más is, aki rámozdult e témára, méghozzá több számmal is áldozva a jo-ho-hózás nemes művészetének. Czirok László volt e táncdalénekes, aki csak pár éven át mozgott valahol a legelső vonal mögötti hátországban, s aki utóbb tragikusan korán, egy gázmérgezés következtébe vesztette életét. Ő az Ez már Svájc című dalocska refrénjeit szentelte a jódlizásnak, amúgy Svájc helyett következetesen Svejcet ejtve s a ródlizás örömei helyett immár a szerelem témakörét megénekelve.

Mi több, Czirok egy Álomjódli című dalt is felvett, melyben az – utóbb leginkább csak Forgács Gábor által kultivált – jódlizás tevékenységét mintegy visszakötötte az 1998-ban elhunyt svájci slágerénekes és szakácskönyvszerző személyéhez. A „Tirolban jártam álmomban” kezdetű számban ugyanis ott szerepel a kikacsintó bemondás: „Nem tudott utánozni bárki, csak a Vico Torriani”.