„A vilák lólábú lányok, barlangokban tartózkodnak, erdőkben, folyók vagy patakok partján gyülekeznek […] jóindulatúak különösen a bátorságuk vagy egyéb jeles tulajdonukkal kiváló emberek, például a költők és művészek iránt; a nők közül főleg azok iránt tanúsítanak hajlandóságot, akik szépek, jó énekesek, vagy a szép hímzésekhez stb. értenek.” Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című - Rezső királyfi és Jókai Mór neveivel fémjelzett - könyvsorozat Dalmáciáról szóló kötetében található e néprajzi tárgyú passzus a balkáni mesék és legendák különös alakjairól, akik a múlt század elején egy operett révén nyertek bebocsáttatást a nyugati világ populáris kultúrájába. Merthogy Lehár Ferenc 1905-ös világhódító operettjének második felvonásában a címszereplő "pontevedrói" (értsd: montenegrói) hölgy, Glavari Hanna elénekli a régi pontevedrói regét a lidércnek magyarított csábító lényről, akibe halálosan belébódul a szegény vándorlegény. 

A Vilja-dal hamar önálló életre kelt és rövid úton immár A víg özvegytől függetlenül is szépen terjedt, beépülve az elmúlt évszázad szinte mindahány jelentős szopránjának repertoárjába.

Itt "a galamb" Renata Tebaldi énekli a slágert egy 1960-as ünnepi Denevér-előadás meglepetés vendégeként:

Itt meg az egyszerre királynői és gárdatiszti kiállású Joan Sutherland énekli ugyanezt, ám La Stupenda német helyett angol változatban zengi:

Ám a dal előadástörténetének talán legsajátosabb mozzanata az operett 1952-es, radikálisan átdolgozott hollywoodi filmváltozatában lelhető, hiszen itt végbemegy a sláger fiúsítása. Az egyszerre "latinos", "amerikaias" és "cigányos" Vilja-dal előadására a snájdig Fernando Lamas (Lorenzo Lamas papája) vállalkozott: